Meglepik
/Claire szemszöge/
Sziasztok! A nevem Claire Elisabeth Taylor, de nyugodtan szólítsatok Claire-nek. New York-ban élek az apukámmal, akit nagyon szeretek és aki legszívesebben a széltől is megvédene, ha megtehetné. Imádom, csak az a baj, hogy keveset lehetek vele, mivel nagyon sokat dolgozik. Az anyukámat sajnos 10 éve elvesztettem. Sokak szerint túl kéne már lépni rajta, de én akkor sem tudok. Sajnálom, hogy nem volt teljesen része az életemnek. Most már 16 vagyok és egy percre sem tudom elfelejteni anyut, ahogy apu sem. Minden el kezdett bonyolódni egyre jobban anyu halála óta. Apa a munkájába temetkezett, én meg vsgy a tanulásba, vagy a dalszöveg- és könyvírásba. Nem vagyok valami nagy író, se dalszerző, de így legalább próbálok megfeledkezni anyuról. De bele is vágnák az én kis történetembe:
Reggel fél 7 van. November 17.-e van, ami azt jelenti, hogy ma van a szülinapom. Édes 16 végre itt van! Felkeltem, majd felöltöztem. Apa szokás szerint nincs itthon, mivel korán elment dolgozni. Felvettem az iskolatáskámat és kiléptem volna a lakásból, ha nem csörrent volna meg a telefonom. Megnéztem. Apa volt.
-Szia!-szóltam bele.
-Szia! Nem keltettelek fel?
-Nem, dehogy. Már kész vagyok.
-Oké. Kérhetek tőled valamit?
-Persze. De mit?-kérdeztem.
-Bejönnél délután?
-Persze. Nincs semmi dolgom.
-Oké. Akkor suli után várlak.
-Oké.
-Szeretlek!
-Szeretlek! Szia!
Letettem. Kimentem a lakásból. Nem volt kedvem busszal suliba menni, szóval gyalog mentem. Már reggel negyed 8 fele annyian vannak az utcán, hogy alig lehet elférni. Szó szerint lökdösődni kell. Azért kíváncsi vagyok, hogy miért van rám szüksége apunak.
Hamarosan a sulinál voltam. Mély levegőt vettem, majd bementem. Amíg a szekrényemig nem értem különleges módon nem jött nekem senki, nem ejtett el senki és senki nem lökött a falhoz sem. Ez már egy jó pont. Amikor odaértem a szekrényemhez kinyitottam, majd kivettem a belőle a matekkönyvemet és bezártam. Még mindig semmi. Ez már egy fél piros pont. Most biztos azon jár a fejetek, hogy miért örülök. Nos, én vagyok a suli éltanulója, aki mindig okos, figyel az órán stb. Nos, ez az én nyelvemen azt jelenti, hogy számomra a suli egy rémálom. Nem tanulásilag, hanem közösségileg. Mindenki piszkál, elveszi a könyveimet, amik végül a kukában kötnek ki, vagy esetleg csak simán heccből elejtetnek. Gyengébbek kedvéért szándákosan kiteszik a lábukat, amiben és elesek. Szomorú valóság, de ez a helyzet.
Becsöngettek. Gyorsan a matekterem felé mentem, majd beültem a padba. A suli második legjobb tanulója, Daisey Torres már ott volt.
Leültem mögé, ahol szabad volt a hely.
-Szia Claire!-mosolygott.
-Szia!
-Mizujs veled?
-Semmi különös. Megvagyok.
-Amúgy Boldog Szülinapot!-mondta, majd átnyújtott egy csomagot.
-Köszönöm szépen! De nem kértem ajándékot.
-Megnézed mi van benne?
-Persze.-mosolyogtam.
Kibontottam a csomagolást, ami egy kis dobozt takart. Kinyitottam a dobozt, amiben egy nyaklánc volt, rajta 3 medállal.
-Azta! Ez nagyon tetszik! Köszönöm szépen!-mosolyogtam.
-Örülök. Amúgy a tesóm választotta.
-Jó ízlése van.
-Igen, ráfoghatjuk. Fiú létére.-nevetett.
Ebben a pillanatban belépett a várva várt matektanárnő.
Vége a napnak. Komolyan, hogy éltem túl ezt a hat órát szekálás nélkül? Istenemre mondom, hogy ma nagyon menő vagyok. Vagy mégsem... Betettem a táskámba a könyveimet, majd becsuktam. A kijárat felé indultam. Nem néztem a lábam elé, habár az kellett volna. Egy apró mozdulat és én megint a földön hasalva kötöttem ki. Tudtam. Tudtam, hogy nem úszom meg. A lottón lenne Danny-nek ilyen találata! Hangos röhögést hallottam. Tudtam, egyszerűen tudtam, hogy valami nincs rendben. Tudtam, hogy valami ma még történni fog. Sejtettem, hogy nem úszom meg.
-Mi az Claire, elestél?-kérdezte Peter hülye gyerek, majd tovább röhögtek.
Nem válaszoltam semmit, csak felkeltem, leporoltam a ruhámat és végleg elhagytam a suli épületét a mai napra. Felszálltam a buszra és bementem apa irodájába. Hatalmas épület volt, tele ablakokkal. Jártam itt már egy csomószor, de még mindig beleszédülök, ha a tetejét akarom látni. Bementem, majd beszálltam a liftbe és már mentem is fel a 25. emeletre. Hosszú az út felfelé, de végül is megéri, mert a kilátás csodálatos fentről, az iroda pedig világos. nagy nehezen a lift felverekedte magát a 25. emeletre. Kiszálltam. Az első, akibe belefutottam Lindsay volt.
-Szia!-mondta, majd megölelt.
-Szia!
-Hát te?-nézett rám.
-Apa mondta reggel, hogy jöjjek be suli után.
-Értem. Amúgy mit csinálsz holnap?
-Holnap? Semmit.
-Megkérhetlek, hogy menj el Lucy-ért?
-Persze, szívesen elmegyek.
-Te vagy a megmentőm!-hálálkodott.
-Ennek örülök.-mosolyogtam.
-Amúgy már itt van és téged keres.
-Hol van most?
-Adam-et boldogítja.-mosolygott.
-Akkor megmentem szegényt.
-Sok sikert!-mondta, majd beszállt a liftbe.
Apa irodája felé vettem az irányt. Már épp kinyitottam volna az ajtót, amikor valaki hirtelen a hátamra vetődött. A táska leesett a vállamról, a fejem pedig koppant egyet az üvegajtón. Erre harsány nevetés hallatszott.
-Élvezed ugye?-kérdeztem.
-Igen.-hallatszott a harsány nevetés.
Felegyenesedtem, mire az illető már leszállt rólam. Megfordultam, miközben a fejemet simogattam. Lucy volt az. Ki más?
-Ha így folytatod még kárt teszel bennem.-mondtam, mire kuncogni kezdett.-Élvezed ugye?-kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
-Szeretlek!-mondta, majd átölelte a derekamat.
-Én is, csak akkor nem, amikor ezt csinálod!-mondtam, majd elengedett és ugrándozni kezdett.
A szemeimet kezdtem forgatni, majd felemeltem a táskámat a földről. Lucy kezdte megbánni a tettét, mivel kinyitotta az ajtót, majd bement én pedig utána. Leült a kanapéra, a táskámat letettem mellé.
-Na mit akarsz csinálni?-néztem rá.
-Menjünk el az állatkertbe!-mondta izgatottan.
-Nem tegnap voltál ott?-kérdeztem.
-De igen! Elakarok menni még egyszer!-erősködött.
-És ha inkább vennék neked valami sütit?-vetettem fel az ötletet.
-Jó, de almalevet is kérek hozzá.
-Rendben. Hozd a kabátod!-mondtam, mire kirohant.
A táskámban kezdtem kutakodni a pénztárcám után, mire apa lépett be.
-Szia kincsem!
-Szia!-mondtam, majd megöleltem.
-Lucy izgatottan rohant ki. Van valami közöd hozzá?
-Mondjuk úgy, hogy megkérdeztem mit akar csinálni, erre az állatkertet mondta, mire én mondtam, hogy elviszem sütizni, de csak akkor egyezett bele, ha almalevet is kap. Szóval elviszem le a sütishez.
-Értem. Érdekes sztori.
-Igen az.-mosolyogtam.
-Kész vagy?-nyitott be Lucy az irodába.
-Igen, mehetünk.-mondtam, majd eltettem a pénztárcámat.
-Vigyázzatok!-szólt utánunk.
-Fogunk.-mondtam mosolyogva.
Lucy már rángatta a kezem, tehát elmentünk a lifthez, majd beszálltunk. A liftben már majdnem kiugrott a bőréből. Amikor a lift leérkezett megfogta a kezem és már szaladt is a kijárat felé. Kiérve az épületből már majdnem elszaladt, de szerencsére megfogtam, hogy ki ne fusson az úttestre. Végül sikeresen, karcolás nélkül megérkeztünk a sütishez. Tudom, hogy cukrászda, de akkor is jobban bírom azt, hogy sütis. Beálltunk a sorba, majd vettem Lucy-nek egy rózsaszín színű sütit, mellé pedig almalevet, magamnak pedig egy epres turmixot. Leültünk, majd máris nekilátott az édességnek. Az ablak mellett ültünk le, ahol jól látszott a kinti zsongás. Emberek százezrei mászkáltak az utcán fél 3 fele.
-Mehetünk.-mondta Lucy, mikor már végzett a sütivel és az almalével is.
-Rendben.-mondtam, majd otthagytam az üres turmixos poharat és kiléptünk a cukrászdából.
Elindultunk visszafelé, amikor hirtelen szakadni kezdett az eső. Beálltunk valami fedett helyre, hogy ne ázzunk meg.
-Itt maradunk?-kérdezte Lucy.
-Nem, csak várunk egy kicsit, amíg eláll az eső.
Amint ezt kimondtam megcsörrent a telefonom. kivettem a zsebemből, majd felvettem.
-Halló!-szóltam bele.
-Elárulnád merre csavarogtok?-hallottam apa kissé ideges hangját a túloldalon.
-Bocs, nem tehetek róla, hogy eleredt az eső és nincs nálam eső!
-Ahogy elnézem ez egy ideig nem fog elállni.
-Megvárjuk, amíg csillapodik.
-És ha egész este esni fog? Akkor mit csinálsz?
-Foggalmam nincs.
-Hol vagytok most?
-Szerinted figyeltem az utcát?
-Inkább bemérem a telefonodat.
-Mi???
-Pillanat.-mondta, majd megszakadt.
-Mi történt?-nézett rám Lucy bociszemekkel.-Jön értünk valaki?
-Elméletileg igen.
-Haza akarok menni!-nyafogott.
-Szerinted én nem?-néztem rá.
-Felveszel?
-Miért is?
-Fáj a lábam!
-Na gyere!-mondtam, majd kerekedett az arcán egy nagy mosoly.
Nagy örömére felvettem az ölembe. A fejét a vállamra hajtotta és csak bámultuk az esőt, ami nem csillapodott, csak jobban esett. Meredten bámultam kifelé a zuhogó esőre, ami csak úgy verte az utcát.
Reggel fél 7 van. November 17.-e van, ami azt jelenti, hogy ma van a szülinapom. Édes 16 végre itt van! Felkeltem, majd felöltöztem. Apa szokás szerint nincs itthon, mivel korán elment dolgozni. Felvettem az iskolatáskámat és kiléptem volna a lakásból, ha nem csörrent volna meg a telefonom. Megnéztem. Apa volt.
-Szia!-szóltam bele.
-Szia! Nem keltettelek fel?
-Nem, dehogy. Már kész vagyok.
-Oké. Kérhetek tőled valamit?
-Persze. De mit?-kérdeztem.
-Bejönnél délután?
-Persze. Nincs semmi dolgom.
-Oké. Akkor suli után várlak.
-Oké.
-Szeretlek!
-Szeretlek! Szia!
Letettem. Kimentem a lakásból. Nem volt kedvem busszal suliba menni, szóval gyalog mentem. Már reggel negyed 8 fele annyian vannak az utcán, hogy alig lehet elférni. Szó szerint lökdösődni kell. Azért kíváncsi vagyok, hogy miért van rám szüksége apunak.
Hamarosan a sulinál voltam. Mély levegőt vettem, majd bementem. Amíg a szekrényemig nem értem különleges módon nem jött nekem senki, nem ejtett el senki és senki nem lökött a falhoz sem. Ez már egy jó pont. Amikor odaértem a szekrényemhez kinyitottam, majd kivettem a belőle a matekkönyvemet és bezártam. Még mindig semmi. Ez már egy fél piros pont. Most biztos azon jár a fejetek, hogy miért örülök. Nos, én vagyok a suli éltanulója, aki mindig okos, figyel az órán stb. Nos, ez az én nyelvemen azt jelenti, hogy számomra a suli egy rémálom. Nem tanulásilag, hanem közösségileg. Mindenki piszkál, elveszi a könyveimet, amik végül a kukában kötnek ki, vagy esetleg csak simán heccből elejtetnek. Gyengébbek kedvéért szándákosan kiteszik a lábukat, amiben és elesek. Szomorú valóság, de ez a helyzet.
Becsöngettek. Gyorsan a matekterem felé mentem, majd beültem a padba. A suli második legjobb tanulója, Daisey Torres már ott volt.
 |
| Daisey Torres |
-Szia Claire!-mosolygott.
-Szia!
-Mizujs veled?
-Semmi különös. Megvagyok.
-Amúgy Boldog Szülinapot!-mondta, majd átnyújtott egy csomagot.
-Köszönöm szépen! De nem kértem ajándékot.
-Megnézed mi van benne?
-Persze.-mosolyogtam.
Kibontottam a csomagolást, ami egy kis dobozt takart. Kinyitottam a dobozt, amiben egy nyaklánc volt, rajta 3 medállal.
 |
| Live, Laugh, Love-Élj, Nevess, Szeress |
-Örülök. Amúgy a tesóm választotta.
-Jó ízlése van.
-Igen, ráfoghatjuk. Fiú létére.-nevetett.
Ebben a pillanatban belépett a várva várt matektanárnő.
~*~*~*~
Vége a napnak. Komolyan, hogy éltem túl ezt a hat órát szekálás nélkül? Istenemre mondom, hogy ma nagyon menő vagyok. Vagy mégsem... Betettem a táskámba a könyveimet, majd becsuktam. A kijárat felé indultam. Nem néztem a lábam elé, habár az kellett volna. Egy apró mozdulat és én megint a földön hasalva kötöttem ki. Tudtam. Tudtam, hogy nem úszom meg. A lottón lenne Danny-nek ilyen találata! Hangos röhögést hallottam. Tudtam, egyszerűen tudtam, hogy valami nincs rendben. Tudtam, hogy valami ma még történni fog. Sejtettem, hogy nem úszom meg.
-Mi az Claire, elestél?-kérdezte Peter hülye gyerek, majd tovább röhögtek.
Nem válaszoltam semmit, csak felkeltem, leporoltam a ruhámat és végleg elhagytam a suli épületét a mai napra. Felszálltam a buszra és bementem apa irodájába. Hatalmas épület volt, tele ablakokkal. Jártam itt már egy csomószor, de még mindig beleszédülök, ha a tetejét akarom látni. Bementem, majd beszálltam a liftbe és már mentem is fel a 25. emeletre. Hosszú az út felfelé, de végül is megéri, mert a kilátás csodálatos fentről, az iroda pedig világos. nagy nehezen a lift felverekedte magát a 25. emeletre. Kiszálltam. Az első, akibe belefutottam Lindsay volt.
-Szia!-mondta, majd megölelt.
-Szia!
-Hát te?-nézett rám.
-Apa mondta reggel, hogy jöjjek be suli után.
-Értem. Amúgy mit csinálsz holnap?
-Holnap? Semmit.
-Megkérhetlek, hogy menj el Lucy-ért?
-Persze, szívesen elmegyek.
-Te vagy a megmentőm!-hálálkodott.
-Ennek örülök.-mosolyogtam.
-Amúgy már itt van és téged keres.
-Hol van most?
-Adam-et boldogítja.-mosolygott.
-Akkor megmentem szegényt.
-Sok sikert!-mondta, majd beszállt a liftbe.
Apa irodája felé vettem az irányt. Már épp kinyitottam volna az ajtót, amikor valaki hirtelen a hátamra vetődött. A táska leesett a vállamról, a fejem pedig koppant egyet az üvegajtón. Erre harsány nevetés hallatszott.
-Élvezed ugye?-kérdeztem.
-Igen.-hallatszott a harsány nevetés.
Felegyenesedtem, mire az illető már leszállt rólam. Megfordultam, miközben a fejemet simogattam. Lucy volt az. Ki más?
-Ha így folytatod még kárt teszel bennem.-mondtam, mire kuncogni kezdett.-Élvezed ugye?-kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
-Szeretlek!-mondta, majd átölelte a derekamat.
-Én is, csak akkor nem, amikor ezt csinálod!-mondtam, majd elengedett és ugrándozni kezdett.
A szemeimet kezdtem forgatni, majd felemeltem a táskámat a földről. Lucy kezdte megbánni a tettét, mivel kinyitotta az ajtót, majd bement én pedig utána. Leült a kanapéra, a táskámat letettem mellé.
-Na mit akarsz csinálni?-néztem rá.
-Menjünk el az állatkertbe!-mondta izgatottan.
-Nem tegnap voltál ott?-kérdeztem.
-De igen! Elakarok menni még egyszer!-erősködött.
-És ha inkább vennék neked valami sütit?-vetettem fel az ötletet.
-Jó, de almalevet is kérek hozzá.
-Rendben. Hozd a kabátod!-mondtam, mire kirohant.
A táskámban kezdtem kutakodni a pénztárcám után, mire apa lépett be.
-Szia kincsem!
-Szia!-mondtam, majd megöleltem.
-Lucy izgatottan rohant ki. Van valami közöd hozzá?
-Mondjuk úgy, hogy megkérdeztem mit akar csinálni, erre az állatkertet mondta, mire én mondtam, hogy elviszem sütizni, de csak akkor egyezett bele, ha almalevet is kap. Szóval elviszem le a sütishez.
-Értem. Érdekes sztori.
-Igen az.-mosolyogtam.
-Kész vagy?-nyitott be Lucy az irodába.
-Igen, mehetünk.-mondtam, majd eltettem a pénztárcámat.
-Vigyázzatok!-szólt utánunk.
-Fogunk.-mondtam mosolyogva.
Lucy már rángatta a kezem, tehát elmentünk a lifthez, majd beszálltunk. A liftben már majdnem kiugrott a bőréből. Amikor a lift leérkezett megfogta a kezem és már szaladt is a kijárat felé. Kiérve az épületből már majdnem elszaladt, de szerencsére megfogtam, hogy ki ne fusson az úttestre. Végül sikeresen, karcolás nélkül megérkeztünk a sütishez. Tudom, hogy cukrászda, de akkor is jobban bírom azt, hogy sütis. Beálltunk a sorba, majd vettem Lucy-nek egy rózsaszín színű sütit, mellé pedig almalevet, magamnak pedig egy epres turmixot. Leültünk, majd máris nekilátott az édességnek. Az ablak mellett ültünk le, ahol jól látszott a kinti zsongás. Emberek százezrei mászkáltak az utcán fél 3 fele.
-Mehetünk.-mondta Lucy, mikor már végzett a sütivel és az almalével is.
-Rendben.-mondtam, majd otthagytam az üres turmixos poharat és kiléptünk a cukrászdából.
Elindultunk visszafelé, amikor hirtelen szakadni kezdett az eső. Beálltunk valami fedett helyre, hogy ne ázzunk meg.
-Itt maradunk?-kérdezte Lucy.
-Nem, csak várunk egy kicsit, amíg eláll az eső.
Amint ezt kimondtam megcsörrent a telefonom. kivettem a zsebemből, majd felvettem.
-Halló!-szóltam bele.
-Elárulnád merre csavarogtok?-hallottam apa kissé ideges hangját a túloldalon.
-Bocs, nem tehetek róla, hogy eleredt az eső és nincs nálam eső!
-Ahogy elnézem ez egy ideig nem fog elállni.
-Megvárjuk, amíg csillapodik.
-És ha egész este esni fog? Akkor mit csinálsz?
-Foggalmam nincs.
-Hol vagytok most?
-Szerinted figyeltem az utcát?
-Inkább bemérem a telefonodat.
-Mi???
-Pillanat.-mondta, majd megszakadt.
-Mi történt?-nézett rám Lucy bociszemekkel.-Jön értünk valaki?
-Elméletileg igen.
-Haza akarok menni!-nyafogott.
-Szerinted én nem?-néztem rá.
-Felveszel?
-Miért is?
-Fáj a lábam!
-Na gyere!-mondtam, majd kerekedett az arcán egy nagy mosoly.
Nagy örömére felvettem az ölembe. A fejét a vállamra hajtotta és csak bámultuk az esőt, ami nem csillapodott, csak jobban esett. Meredten bámultam kifelé a zuhogó esőre, ami csak úgy verte az utcát.
~*~*~*~
Nagyjából 2 órája megállás nélkül szakad az eső. Apa még mindig lusta volt eljönni értünk. Már 6 óra van. Már unom ezt az egészet.
-Futottál már az esőben?-nézett rám Lucy.
-Nem.
-És akarsz?
-Nem tervezem.
-De anyát akarom!
-Akkor odaadod a kezed és elfutunk anyához. Rendben?
-Oké!-mondta, majd nekem nyújtotta a kezét.
-Akkor hajrá!-mondtam, majd kiléptünk az esőre.
Lucy sebesen szaladt, engem szinte már húzott maga után. Életemben nem futottam még az esőben, de ez most nagyon jól esett. Legalább 2 utcával apa munkahelye előtt megállt.
-Nem megyünk tovább?-kérdeztem, mire Lucy elkezdett ugrálni.
Ugrált és pörgött az esőben. A haja vizes volt, ahogy az enyém is, de látszólag nem zavarta. Előkaptam és egy óvatlan pillanatban lefotóztam.
Imádtam az unokahúgomat, mivel mindig önmaga, amit én nem mondhatok el magamról.
-Mehetünk?-kérdeztem, amivel ki kellett ábrándítanom Lucy-t.
-Kapj el!-mondta, majd szaladni kezdett.
Nagy nehezen én is feleszméltem és utána szaladtam. Alig tudtam követni. Most vagy én vagyok lassú, vagy ő nagyon gyors. Az épülethez érve befutott, majd én is utána. A liftnél értem utol.
-Lassú vagy.-kuncogott.
-Vicces.-mondtam, majd megnyomtam a lift hívó gombját.
Hamarosan a lift meg is érkezett. Beszálltunk, majd Lucy megnyomta az emelet gombját. 2 perc múlva végre felérkeztünk. Lucy, amilyen gyorsan csak tehette kiszállt, pontosabban kirohant.
-Veletek meg mi történt?-kérdezte az éppen megjelenő Lindsay mosolyogva.
-Anya!--mondta Lucy, majd odarohant.
-Ne röhögj! Nem vicces!-mondtam, mert Lindsay még mindig nevetett.
-Még jó, hogy van nálam hajszárító. A szekrényemben megtaláljátok.-mondta.
-Isten áldjon!-mondtam, majd elmentünk Lucy-vel Lindsay szekrényéhez.
Kinyitottam és meg is találtam benne a hajszárítót. Bedugtam, majd megszárítottam Lucy haját és amit még tudtam rajta. Ugyanezt tettem magammal is.
-Befonod a hajam?-kérdezte Lucy.
-Persze.-mosolyogtam.
Próbáltam ügyesen befonni a haját, mert nem vagyok valami nagy fodrász.
-Tetszik?-kérdeztem, mikor már készen lettem a "nagy" művel.
-Igen!-mondta ugrándozva, amiből észrevettem, hogy nagyon örül a fonott copfjának.
-Jössz?-kérdeztem.
Bólintott, majd visszapakoltunk mindent a szekrénybe és kimentünk a folyosóra. Lucy már elfáradhatott, ugyanis nem futott és nem is ugrándozott, hanem csak dőlöngélt ide-oda. Épp elérkeztünk apa irodájához, amikor meghallottam egy ismerős hangot:
-Mi van? Bűnöző lett belőled?
Elfordítottam 90 fokkal a fejem, majd észrevettem.
-Vicces.-mondtam, majd megnyomtam a lift hívó gombját.
Hamarosan a lift meg is érkezett. Beszálltunk, majd Lucy megnyomta az emelet gombját. 2 perc múlva végre felérkeztünk. Lucy, amilyen gyorsan csak tehette kiszállt, pontosabban kirohant.
-Veletek meg mi történt?-kérdezte az éppen megjelenő Lindsay mosolyogva.
-Anya!--mondta Lucy, majd odarohant.
-Ne röhögj! Nem vicces!-mondtam, mert Lindsay még mindig nevetett.
-Még jó, hogy van nálam hajszárító. A szekrényemben megtaláljátok.-mondta.
-Isten áldjon!-mondtam, majd elmentünk Lucy-vel Lindsay szekrényéhez.
Kinyitottam és meg is találtam benne a hajszárítót. Bedugtam, majd megszárítottam Lucy haját és amit még tudtam rajta. Ugyanezt tettem magammal is.
-Befonod a hajam?-kérdezte Lucy.
-Persze.-mosolyogtam.
Próbáltam ügyesen befonni a haját, mert nem vagyok valami nagy fodrász.
-Tetszik?-kérdeztem, mikor már készen lettem a "nagy" művel.
-Igen!-mondta ugrándozva, amiből észrevettem, hogy nagyon örül a fonott copfjának.
-Jössz?-kérdeztem.
Bólintott, majd visszapakoltunk mindent a szekrénybe és kimentünk a folyosóra. Lucy már elfáradhatott, ugyanis nem futott és nem is ugrándozott, hanem csak dőlöngélt ide-oda. Épp elérkeztünk apa irodájához, amikor meghallottam egy ismerős hangot:
-Mi van? Bűnöző lett belőled?
Elfordítottam 90 fokkal a fejem, majd észrevettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése